Szelim apja, II. „Szent életű” Bajezid szultán volt. I. Szelim bőven rászolgált a Rettenetes névre. Többek között azzal, hogy minden olyan rokonát megölette, akik esetleges trónkövetelőként léphettek fel. Mélységes kegyetlensége még tulajdon apját is elérte. Békés természetű apját elkergette trónjáról, majd száműzetésre ítélte. Feltételezik, hogy néhány hónappal később az ő parancsára mérgezték meg emberei. De ugyanilyen iszonyú hidegvérrel gyilkoltatta meg négy fiát is. Nyolcévi uralkodása alatt 7 nagyvezíre is áldozatul esett vérszomjas természetének. Persze az őt követő szultánok között is voltak hozzá hasonló kegyetlenségűek, pl. III. Mohamed (1595–1603), aki trónra kerülésekor 19 testvérét ölette meg. Hatalmát az erős központi irányításra és a félelmetes janicsárhadseregre építette. A janicsárságot főként a keresztény lakosság gyermekeiből hozták létre, akiket a szülők az ún. gyermekadó (devsirme) fejében, adták át a szultán hadserege számára. Ezeket a gyerekeket a muszlim fanatizmus szellemében nevelték (mindannyian a bektasi dervisrend tagjai is voltak). A janicsárok közvetlenül a szultán fennhatósága alá tartoztak, és hűséggel szolgálták urukat. Szelim azzal is kedvezett janicsárjainak, hogy újra hódító hadjáratokat indított. Nyugat helyett minden erejével keleti és déli irányba terjeszkedett. Összeíratta a birodalmában élő síita moszlimokat, majd szörnyű irtóhadjáratban megsemmisítette őket. Negyvenezer síitát gyilkoltatott le, hogy ne kelljen tartania lázadásuktól, majd bevonult a fővárosukba, Tebrizbe. Következő célpontja Iszmail, perzsa sah volt. Harci kedvét az is fokozta, hogy a perzsa uralkodó befogadta birodalmába Szelim egyetlen életben marad unokaöccsét. Az ütközetre 1514-ben Csaldiránál került sor, ahol megsemmisítő vereséget mért az iráni Szefevidákra. Győzelmével megszűnt az Anatóliát fenyegető veszélyt. A korszerű tüzérség hadseregének egyik legütőképesebb részét alkotta, amellyel szemben Örményország, Aleppó, Damaszkusz, Jeruzsálem sem tudta felvenni a harcot. Példaképe, a makedón Nagy Sándor – akinek regényes életrajza legkedvesebb olvasmánya volt – nyomdokain haladva világbirodalmi tervek lebegtek szemei előtt lépett. Az oszmán fejedelem 1517-ben legyőzte az egyiptomi uralkodó híres mameluk lovasságát. A fogságba esett mamelukokat kivégeztette, az uralkodót elkergette, s ezzel a Közel-Kelet ura és az iszlám világ feje lett. Kairó elfoglalása után, az iszlám vallás legszentebb városainak, Mekkának és Medinának a vallási elöljárói elküldték a győztes szultánnak a városok kulcsait. A Rettenetes Kairóból Isztambulba vitette az utolsó abbászida kalifát és arra kényszerítette, hogy ruházza rá a kalifa címet. Miután azt megkapta, ezáltal ő (és a későbbi szultánok is) vált az iszlám egyedüli vezetőjévé, kalifájává (kalifa = Allah árnyéka, azaz földi helytartója, az igazhitűek fejedelme). A Oszmán-dinasztia ezzel a legnagyobb iszlám dinasztiává vált a világon. 1519-ben Kair ad-Din Barbarossa, (aki a Földközi-tenger nyugati részén ütőképes kalózflottájával 1515-ben elfoglalta Algírt) elismerte a török fennhatóságot és átadta Szelimnek Algírt. Ennek fejében 6000 fős sereget kapott, és a szultán nagyadmirálisává nevezte ki. Az oszmán csapatok 1519-től már a spanyolokkal is hadat viseltek Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren. Legkegyetlenebb tervéről: a birodalmában élő keresztények legyilkolásáról tanácsadói csak nehezen tudták eltántorítani. Szándékában állt állítólag India meghódítása, és az ő fejében fordult meg először a Földközi-tengert és Vörös-tengert összekötő csatorna megépítésének gondolata is. Körülbelül 55 éves volt, amikor váratlanul megbetegedet, és uralkodásának kilencedik esztendejében – közel ahhoz a helyhez, ahol az apja seregeit megtámadta és lemondásra kényszerítette – meghalt.
Források:
- Az oszmán birodalom szultánjai. www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/oszman.html
- Celler Tibor: Az Oszmán-dinasztia. Egy birodalom tündöklése és bukása.www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/oszman.html
- Fodor Pál - Hegyi Klára - Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth Kiadó, 1993, 37–42.
- Hegyi Klára: Sakk török módra. www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/92-056-12HegyiK.html
Írta: Topor István